Blog

Sokan furcsán néznek rám, amikor azt mondom, hogy mi otthon már szinte mindenre az aromaterápiát használjuk. Pedig mi nem úttörők vagyunk, hanem csak visszanyúlunk egy olyan tudáshalmazhoz, ami évezredek óta ott van előttünk. Ahogy ezt egyébként teszi a gyógyszeripar is a 19. század óta, csak manapság utóbbit tekintjük evidens gyógymódnak. Ebben a cikkben megnéztem, hogy hogyan és mire használták őseink a növények adta lehetőségeket az ókori egyiptomtól egészen napjainkig. 

A jó minőségű, tiszta illóolajok tulajdonképpen a növények természetes kivonatai, így a természet erejének, a természetben rejlő tudás gyógyító célú használatát nevezzük aromaterápiának. Ennek a gyógymódnak több „iskolája” létezik, erről majd még később írok, de mindegyikről közösen elmondható, hogy több ezer éves múltra nyúlik vissza, nem egy mostani új divatirányzat. Igaz a mondás, nincs új a Nap alatt. Valójában az összes ősi kultúra felismerte a növények, illetve azok illóanyagainak értékét, és használta is egyszerűbb módozatait. Ha jobban belegondolunk, tanulmányaink során a történelem könyvekben többször is találkozhattunk a növények széleskörű felhasználásával. 

Egyiptomban

Az antik világban leginkább a test díszítésére, az egészség megőrzésére, valamint vallási célból használták őket. Az ókori egyiptomiak voltak az elsők, akik a mai értelemben vett aromaterápiával már foglalkoztak. A papság és a fáraók köreiben már a mindennapok részének tekintették az illóolajokból készített illatszereket, nem sajnálva maguktól egész testüket kenegették a nehezen beszerezhető kivonatokkal, cédrussal, tömjénnel, mirhával, borókával, rózsával, korianderrel, ciprussal. Az óegyimtomiak a halottaik lágy belsősegeit kivették, és helyükbe balzsamos anyagokkal átitatott aromás növényeket tettek. Az első kozmetikus kémikusoknak is ezeket a balzsamozó mestereket tekinthetjük, hiszen a feladatuk a bőr és a test jó állapotának megőrzése volt, ami tapasztalatukat idővel az élő emberek napi gyakorlatába is átültettek. A gyógynövényeket zsiradékba áztatták, majd kitették a napra. A hőség kiszívta a növények aromáját, amely feloldódott az olajban, hogy aztán kenőcsökkel vagy szilárdabb állagú szereket készítsenek belőle. Továbbá az egészség megőrzése és gyógyítás mellett szerelmi praktikákra is használták. Állítólag Kleopátra közkedvelten kente magára a rózsaolajat, és ezzel az illatfelhővel csábította el Marcus Antoniust.

Az indiaiak

Az ókori indiaiak az aromás növényekről szóló tudásukat beleszőtték a mondáikba, hitregék szövegeibe. A hindu hívők a testi-lelki megtisztulást, illetve a bűnöktől való szabadulást igyekeztek elérni azzal, hogy magukra kenték az olajokat. A hindu menyasszonyok lábát olajjal kenték be, az esküvői szertartás végén pedig illatosított rizst intettek az ifjú párra, mintegy szentesítve ezzel a frigyet, valamint bő gyermekáldást kívánva ezzel.

Az antik világban

A Bibliában is számos aromás növényi kivonatot említenek. Például a kisded Jézushoz járuló napkeleti bölcsek a kincsek mellett tömjént és mirhát vittek ajándékba, azaz a kor legértékesebb árucikkével kedveskedtek. De a Közel-Kelet mellett az ókori Távol-Keleten, sőt Afrikában is már az ősidőktől használják ezt a tudást, például tetőtől talpig kenőcsökkel védték bőrük puhaságát és épségét az erős napsugárzás káros hatásai ellen. 

Az ógörögök és rómaiak

Az ógörögök úgy vélték, hogy ami a testet gyógyítja, az jótékonyan hat az elme működésére és a lélekre is. Azt tapasztalták, hogy a lélek gyógyulása helyreállítja a fizikai egészséget, és a növényekből készült szerek hatékonyak az érzelmi és idegi gyengeség ellen is. A rómaiak, akik híresek voltak a fürdőzési kultúrájukról, a forró vizes medencéikbe és a gőzfürdőik párájához is adtak illóolajat, majd az utána lévő masszázs során felszentelt növényi kivonatokkal dörzsölték át magukat. Sőt, magukon kívül még a ruháikat és az otthonaikat is illatosították. 

A középkorban

A középkorban Európában sajnálatos módon hanyatlott ez a terület, ellenben az arab világban folyamatosan tárták fel a természet megannyi lehetőségét. Egy 10. században élt arab orvosnak, Avicennának köszönhető a virágok lepárlással előállítható kivonatok felfedezése. Mondhatni, hogy a középkor embere elsősorban a betegségek elleni harcban vetette be a növényi kivonatokat, a 16. századtól sokszor csak az élvezet öröméért, vagy csak a mosdatlanságuk bűzét – mivel az európaiak hite szerint a fürdés roppant egészségtelen és veszélyes volt – igyekeztek elfedni velük. 

A reneszánsztól

Majd a 16. és 17. században az európai vallási és filozófiai szellemi légkör megváltoztatta az emberek hozzáállását. A papság zöme helytelenítette az illatszerek személyes használatát, mert úgy vélték, a cicomázás elvonja a híveket a lelki élettől, illetve a puritán törvényhozók szerint az illatszerek használata valójában a boszorkányság egyik formája. Ugyanakkor a penicillin megjelenéséig az illóolaj maradt a legbiztonságosabb fertőtlenítőszer. 

A 20.századig

Azonban a modern kutatás kibontakozásával a 19. század végén a mesterséges illatszerek kiszorították a természetes alapanyagból készülteket, így a növényi szerek összes jó tulajdonsága elveszett az olcsóbb, könnyebben előállítható mesterséges kemikáliák kedvéért. Pedig ahogy fentebb is olvashatjuk, az elmúlt évezredekben a növények, az azokból kinyert illóolajok, az illatok mind testi, lelki és szellemi jólét érdekében, fizikai és spirituális, hétköznapi és vallási tevékenységek központi, mondhatni legfőbb eszköze volt. Érdemes újra elsajátítanunk és használnunk ezt a hatalmas tudást.